Világbajnoki elődöntő, Olaszország és Németország részvételével. Erről sokaknak azonnal 1970 ugrik be, a házigazdák azonban nem akartak erre emlékezni, hiszen akkor 4-3-ra az olaszok győztek, és jutottak a fináléba. Most azonban minden német bízott "Klinsiben" és a visszavágásban.
Az olaszokat nem zavarta meg, hogy ma kiderült, alighanem a keret 13 játékosa azzal kénytelen szembenézni, hogy klubját visszasorolják alacsonyabb osztályba: inkább a "squadra azzurra" irányította a játékot, Tottiék többet birtokolták a labdát, és kapura is veszélyesebbek voltak. A komoly lehetőségek egyenlően oszlottak meg, mind Perrotta, mind pedig Schneider elhibázta a magáét. Nagy iramú, izgalmas félidőt láthattunk, igaz, a helyzetek ezúttal is elmaradtak.
A második félidő ugyanúgy nagy tempóban zajlott, mint az első - helyzet azonban, ha ez egyáltalán lehetséges, még kevesebb akadt. Az olaszok fölénye elpárolgott, minden szempontból kiegyenlítetté vált a játék. A legnagyobb lehetőséget Podolski hagyta ki, ezen kívül jobbára csak távoli lövésekkel riogatták a kapusokat a két csapat játékosai, hiába küldte be Lippi mester azt Gilardinót, aki 1982-ben az olasz válogatott brazilok elleni híres győzelmének a napján született. Mindent összevetve, két nagyon erős gárda csatájában elkerülhetetlenül jött a hosszabbítás, a világbajnokságon immár ötödször.
A ráadás első perceiben az olaszok kivégezhették volna a szívósan küzdő házigazdát: előbb Gilardino találta el a kapufát, remek cselek után, majd Zambrotta jól eltalált lövése vágódott le a felső lécről. Erre felébredtek a frissebbnek tűnő németek, átvették az irányítást, és az első 15 perc végén ordító helyzetet rontottak: Odonkor beadása ijesztően tisztán találta Podolskit, aki senkitől sem zavartatva érthetetlen módon hat méterről a kapu mellé fejelt...
A második játékrészben kis túlzással elszabadult a pokol: egyik csapat sem a vereségtől, inkább a tizenegyespárbajtól tartott, ami az olaszok esetében, tekintve gyászos mérlegüket ezen téren, cseppet sem meglepő, a házigazda meg talán úgy vélte, nem lenne tanácsos tovább feszíteni a húrt Fortuna istenasszonynál, aki egy szétlövésen már keresztülvitte a németeket a vb-n... Mindenesetre nekiálltak helyzeteket kidolgozni: előbb del Piero, aztán Podolski, majd ismét del Piero nem tudott kecsegtető pozícióból a kapuba találni. A 118. percben, Pirlo lövésénél igencsak nyújtózkodnia kellett Lehmannak, igaz, talán megbánta, hogy nem ütötte inkább maga elé: a szögletből Grosso egészen varázslatos gólt szerzett, aztán egy ellentámadásból del Piero hasonlóan Pazar mozdulattal végképp eldöntötte a mérkőzést, így 1994 után Olaszország ismét bejutott a világbajnokság döntőjébe!